Az élet nem olyan, mint amilyennek akarjuk, hogy legyen. Tehetünk erőfeszítéseket, próbálkozhatunk mindennel, alakíthatjuk sorsunkat - de megváltoztatni nem tudjuk. A vége úgyis az, amit az élet ad nekünk. Maximum az út hosszabb és rögösebb, míg eljutunk odáig. És igenis, ehhez mindennél jobban szükség van a bátorságra is! Be kell csukni magunk mögött minden egyes ajtót. Nem résnyire nyitva hagyni, hátha nem tetszik, amit a következő ajtó tartogat. Nem! Össze kell szedni minden bátorságot ahhoz, hogy végleg becsukjuk. Minden egyes újabb ajtó mögött vár valami jobb, valami egészen más dolog, amiért meg kell tanulnunk küzdeni, de mindez csak akkor lehet a miénk, ha lakatra zártuk az előző megálló bejáratát.
Úgy vettem észre, hogy mostanság gyarapodik az olyan emberek száma, akik a múltban, vagy épp ellenkezőleg a jövőben élnek. Nem hallani tőlük mást, mint hogy ez és az volt egyszer, vagy hogy nem lehet róla szó, mert mi lesz ha...
Mi lesz ha? Úgysem lehet megmondani. És a jelennel mi lesz? A jelent miért nem értékelik? Talán mert a jelen a legmúlandóbb? Igen, lehet, hogy ami ebben a pillanatban történik, az 5 perc múlva már múlt lesz. De miért nem értékeljük? Miért panaszkodunk amiatt, ami a múltkor történt, és pláne amiatt, ami lehet, hogy meg se fog? Ha valami most jó, akkor miért nem a pillanattal törődünk?
Bátorság kell ahhoz, hogy becsukjuk azt az ajtót. Ha résnyire hagyod, bekukkanthatsz ugyan a következő mögé, láthatod az előzetest - de a váróban ragadsz. Nem tudsz szabadulni a múltadtól, bár talán nem is akarsz. A múltbeli problémáidon való állandó rágódás miatt nem értékeled a jelenlegi életedet se, csak azzal foglalkozol, hogy a jövődben nehogy újra találkozz a múlttal. Emiatt eltaszítasz magadtól mindenkit, aki téged így is nagyra tart, értékel.
A pillanat pedig elszáll. Pedig azokért érdemes élni, mindennél jobban.
Majd egyszer visszagondolva mire emlékszünk majd? Semmire. Mert nincs mire. Nem voltak pillanatok, csak aggódás a múlton és jövőn - közben pedig elfelejtettünk élni.
És igen, én egy Carpe Diem-lány vagyok. (Egyszer valaki kérdezte tőlem, itt a válasz.) Én értékelem azt, ami most történik. Be merem csukni az ajtókat: némelyiket egészen hamar, van amihez hosszabb idő kell, de becsukom azt is. Kulcsra is zárom, amit ha kell, eldobok. Való igaz, hogy a múlt tett olyanná, amilyen a jelenben vagyok, de hamar a jelen lesz az a múlt, amiről majd a jövőben beszélek ugyanígy. Én nem félek a változástól, sőt szükségem van rá. Szerencsémre a hozzám legközelebb álló barátaim hasonló típusúak, így történhetett az, hogy a Dórival együtt csuktuk be a Tűzvirág-ajtót.
Megkönnyebbültem. Szabad vagy, szabadabb mint valaha. Egyáltalán nem bánom, még csak nem is hiányzik. Nagyon merészen még azt is kijelenthetem, hogy jelenleg úgy érzem, sose tartoztam oda, bár ez valószínűleg átmeneti. Régóta meg kellett volna ezt tennem, mert jobban érzem magam testileg és lelkileg is. 
Bár a több év alatt felgyülemlett betegség most egyszerre jött ki rajtam, nem bántam ezt se. Szerdától tegnapig az ágyat se tudtam elhagyni, ülve is maximum 15 percet bírt a gerincem, a felvételi könyvet pedig meg sem tudtam emelni. Hiába - néha én is kérhetek szünetet. Emiatt sajnos kihagytam az ELTE-BTK nyílt napot is, bár nem hiszem, hogy nagyon sok újat tudtam volna ott meg, de rákérdezek azért a Dórinál. Lassan összeáll a fejemben az a lista, amit majd a felvételi papírra vetek, de erről majd később.
"A dolgok, az emberek saját, misztikus idejükben érkeznek hozzád,
s nem várakozásaid szerint. Éppen akkor, amikor a lelked
készen áll befogadásukra."
Utolsó kommentek