Egyszer mindent be kell fejezni...a kérdés csak az, hogy hol és mikor, s legfőképp az, hogy miért. Viszont minden rosszban van valami jó - állítják az okosok. Legalább megint fogyok mint a gép.
Egy történet tegnap véget ért. Nem mondom, hogy jó történet volt, de semmiképp sem rossz. Ki vagyok én, hogy megítéljem mi a rossz s a jó?! Minden csak viszonyítás kérdése.
S hogy mikor voltam vele a legboldogabb? Nem tudom biztosan. Talán akkor, mikor szerelmes smsekkel bombázott. Talán mikor egy váratlan pillanatban megölelt vagy csak magához húzott. Vagy mikor csak feküdtünk egymás mellett csendben, egymás lélegzését hallgatva. Mikor hülyültünk...mikor nem egymáson nevettünk, hanem együtt... Vagy amikor együtt jöttünk haza busszal Pestről, és az Up!-ot néztük egymás kezét fogva, összebújva. Ezekben a pillanatokban éreztem őt a legközelebb magamhoz. A buszon végig fogta a kezem. Azt hiszem az volt az utolsó pillanat, mikor még boldog volt velem. Mikor még nem tört meg benne valami...Az utolsó pillanat mikor még teljes szívéből szeretett. Aztán éreztem, hogy valahogy más. Hogy megváltozott. Hogy elmaradtak az smsek... Mikor nála voltam, már nem én voltam a a legfontosabb. Már nem dicsért...
Gondoltam ez valamiféle átmeneti gond. Hogy csak leterhelték őt az utóbbi időben. Úgy hittem, hogy ha még én is piszkálom vele, azzal nem segítek.
Tévedtem.
Akkor kellett volna mindent megbeszélni. Talán helyre lehetett volna hozni és nem fajultak volna idáig a dolgok...Talán. Sokminden lehetséges.
Most egy darabig még biztosan úgy viselkedek majd, mint Jessica, mikor elment Billékkel Dallasba, és egyre csak várta Hoyt hívását. De Hoyt nem hívta... (Helyette beállított a hotelbe egy csokor virággal.)
Aztán szép lassan, az idő múlásával majd elmúlik a fájdalom. Már nem lesem a telefont minden pillanatban a nem létező hívást várva. Már nem gondolok rá mindig. Már nem jut eszembe mindenről. Már nem sírok...Egyszer. Szép lassan.
A molekulának vége. Marad a fájdalom, a könnyek és a 100-as zsepi.
Utolsó kommentek