Sötét van. Én egyedül sétálok az utcán. Magassarkúm kopogása visszhangzik az utca néma csendjében.
Egyszer csak hangokat hallok. Férfi hangok - talán a sarkon túlról. Én sétálok tovább. Hiszen sosem esett még bajom a hazaúton.
A hangok felém közelednek.
A tempóm gyorsabb lesz, a légzésem zihált. Miért van ez az érzés? Itt érzem a torkomban, fojtogat, felemészt. Beleférkőzik a gondolataimba, teljesen átveszi az irányítást. A legrosszabbra gondolok. De nem! Nem lehet.
Folytatom tovább utamat. Újra csend van. Félek.
Ott van. Velem szemben áll az egyikőjük. A másik lépteit a hátam mögött hallom. Hirtelen valaki fejbe vág egy deszkával hátulról. Elájulok.
Arra ébredek, hogy valaki...valaki bánt engem. Úgy. A másik kettő is itt van valahol, hallom nevetésüket. Újra fejbe vágnak.
Már pirkad, mire visszanyerem az eszméletem. Egyedül fekszek a sárban, az arcom koszos, a cipőm a tönkrement, a ruhám szétszakadt. De élek. Lélegzem.
Hazamegyek.
Még nincs ébren a család. Beülök a zuhany alá. Próbálom lemosni azt a mocskot, amit tettek velem. Próbálom elfeledni ezt a szörnyűséget. Már egy órája csak ülök a kabinban a forró víz alatt. Az érzés változatlanul itt van, fojtogat, felemészt.
Hányingerem van az egésztől.
Ekkor hirtelen felébredek. Az ágyban fekszek, levegőért kapkodok. Az egész olyan valóságos volt! A könnyek utat törnek a külvilág felé, és egyre csak folynak és folynak szüntelen.
Csak álom volt az egész. Rémálom.
Utolsó kommentek