Teljesen kikészít ez a helyzet. Hihetetlen ez a nő. Egyik pillanatban a sárba tipor minket olyan beszólásokkal, mint "szarok vagytok, hozok ide rendes táncosokat, akik profik" majd utána olyanokkal vagdalózik, hogy "táncosok vagytok, legyen arcod, legyél ez, legyél az" ...
És hiába mondod azt, hogy "nem, nem fogok ezen kiborulni, nem rágom ezen magam" , mégis mindig odajutunk, hogy erről beszélünk. Mert EZ AZ ÉLETÜNK. Akár tetszik, akár nem. Megpróbálhatunk hazudni magunknak, hogy nem is olyan fontos ez az egész, és "legközelebb ez lesz, én abbahagyom".
Ennek ellenére mégis itt vagyunk. Nem adjuk fel. Vállaljuk ez ezzel járó, szinte a fájdalomig húzott durva bemelegítéseket, a 150 négyüteműt, a 100 kicsi sanzsmant. Vállaljuk azt, hogy olykor megaláz egy egész táncegyüttes előtt. Itt vagyunk, álljuk keményen a sarat. Elviseljük, hogy ebben az együttesben nincs véleményünk, nem beszélhetünk akkor, amikor akarunk. Itt mi senkik vagyunk. Semmit nem tehetünk le az asztalra, mert nem hagy minket kibontakozni. Elviseljük, hogy minden korosztályból kiválaszt egy kedvencet, akinek jár minden szerep. Nem. Ne értsetek félre. Nem szólista akarok én lenni. Nemrég még táncosnak készültem - ez volt az álmom. Egy álom, ami egy begyöpösödött, szűklátókörű, természetes lila hajú nő miatt nem teljesedhet be. A kedvemet veszi mindentől.
I am sick of it.
Utolsó kommentek