Én nem tudom mi van velem. Talán az időjárás teszi, talán nem, de én ebbe belepusztulok. 

(Közben kipróbáltam a "Mire vágysz a legjobban??" fészbukos alkalmazást. Válasz: szerelem. Sírás, zokogás, papírzsepi, majd írást folytatni.)

Naivan és gyerekesen viselkedek. Ragaszkodok minden perc boldogsághoz, és nem érdekel, ha utána fáj. Tudom, mit kell tennem, de már maga a gondolata is lesújt. Egyszerűen nem tudom, mi van velem. Amennyire erős voltam szombaton, annyira gyenge vagyok most. Becsületszó, hogy egyszer sem sírtam miatta egészen szombatig, de a másik áldozattal beszéltünk a dologról és felszakadtak a sebek. És a sebtapasz csak ideiglenes megoldásnak bizonyult. Könnyebb bántani és belerúgni magam körül mindenbe, mint megállni egy pillanatra, és elmélkedni. 

Hát most megálltam. Szakadó esőben állok bokáig sárosan, csalódottan és megtörten. A talaj kicsúszott a lábam alól, már nem én irányítok. Könnyebb belefojtani a bánatom az éjszakába. Szélsebesen tartok a szakadék felé és nincs megállás. 

Már abban sem vagyok biztos, hogy meg akarok-e állni egyáltalán. Lehet, hogy pont erre van szükségem...hogy egy kicsit kipróbáljam, hogy milyen a féktelen élet. Hogy milyen ott lent, a szakadék alján. Igen, lehet, hogy erre van szükségem. Hogy elpusztítsam önmagam, az érzéseim és tönkretegyem a szervezetem, hogy utána felépíthessek mindent. Új lapokat osztani magamnak.  

Ember legyen a talpán, aki képes lesz engem szombaton kordában tartani.