Nem tudom, mi fáj jobban. A tudat, hogy egyedül maradtam? Vagy hogy azért maradtam egyedül, mert nem vagyok elég jó? Nem tudom. A szüleim válása óta nem éreztem úgy egyszer sem, hogy tartozok valakihez. Nincs olyan ember, akinek mindent el mernék mondani. Félek a reakciótól. Félek, hogy emiatt majd kinéznek maguk közül, hogy elhagynak... Ugyanakkor vannak emberek, akik nélkül nem sok lennék, mint például I, D, D és E. És azt hittem, ő is ide tartozik. Újabb tévedés.
Nem akarok belegondolni, hogy mennyire fog hiányozni. Az illata, az ölelése...az, hogy kinevette a zoknijaimat...Pokolian fáj, hogy mindezt elvesztem. Hogy többet nem ölelhetem meg, ha szar napom volt vagy csak felhúztak táncon. Kegyetlenül mar, felemészt belül.
Fáj. Nagyon fáj.
De erősnek kell lennem. A számát kitöröltem és eldugtam egy cetlin a szobám egyik zugában. Hogy még véletlenül se akarjam felhívni, ha egyedül érezném magam, ha elgyengülnék. Azt megteszi majd más...
Végezetül annyit, hogy sajnálom, hogy rám kellett pazarolnod 2 hónapot. Vagy 7-et. Mindegy hogy számoljuk. És sajnálom azt is, hogy nekem volt igazam. Hogy te fogsz engem megunni előbb.
De a remény hal meg utoljára.
Utolsó kommentek