Nem érzek haragot.
Nem érzek utálatot.
Nem érzek csalódottságot.
Üres vagyok.
Minden valahogy más. Olyan...üres. Olyan elveszett. Ilyenkor érzem leginkább, hogy mennyire lényegtelen emberi mivoltunk. Hogy nem mi vagyunk az atyaúristen. Hogy egyedül nem érünk semmit...hogy a tetteink tesznek minket valakivé. És minden dolog, amit teszünk, abban a pillanatban pozitív...de az idő múlása megmutatja, hogy valójában mennyire is negatív az egész. Egyetlen apróság is mennyire fájhat...egy tekintet, egy szó...Egy pillanat csak mind, és mégis...Kegyetlen az egész.
Utolsó kommentek