Döntöttem. Itt az ideje lezárni a múltbéli dolgokat és teljes erőbedobással a jelenre koncentrálni.
Igaz, a remény hal meg utoljára - de az első lépést megtettem, hogy könnyebben felejthessek. Kitöröltem az összes sms-t... Na jó, a legeslegszebbeket meghagytam, de ez legyen betudható a Mérlegek általános döntésképtelenségének. Így is nehéz volt.
Végülis, ami volt - ha volt egyáltalán- elmúlt; ami lesz, azt meg, ha kell örömmel, ha kell szomorúan fogadom, de én most csak a jelenben akarok tartózkodni. Kiélvezni az utolsó nyári napokat, az édes semmittevést, bármily unalmas legyen. :) Csak úgy lenni akarok. Nem a múlt valsó, vagy talán vélt problémáin rágódni, a megoldáson törni a fejem. Mert ezt nem én tudom megoldani...
Mindezt persze könnyű mondani. A kivitelezés - na az már nehezebb. Most tartok ott, hogy a legapróbb dolgokról is eszembe jut. Valamilyen módon mindig ott van a fejemben. Semmivel nem tudom kiűzni a fejemből. És lehet, hogy ez a baj? Hogy valójában ez az egész csak a fejemben létezett eddig is? Lehet. Pedig ez az egész olyan valódinak tűnt. Én pedig naivan azt hittem, hogy ezúttal tényleg összejön? Mindvégig bíztam abban, hogy képes lesz szakítani a múlttal, hogy megtenné ezt értem. Pedig egész idő alatt mindenki csak elrettentett tőle, mondván kutyából nem lesz szalonna...
Hát tényleg igaz? A nők mindig a rosszfiúkba szeretnek bele, hogy aztán később egy unalmas jófiúval házasodjanak össze? De miért teszik minduntalan, ha tudják, hogy a végén csak nekik fáj majd, mert a fiú zokszó nélkül odébbáll? Én ebben sosem hittem. Én sem tartottam őt sosem rossznak. Párszor fájt ugyan, de nem tartom most sem hibának ami történt.
Nem hiszem, hogy készen állok a felejtésre. Most még nem. Még mindig bizakodok. Basszus...
Utolsó kommentek